Hó, Tükör, Almák

Nem tudom, miféle szerzet ez a lány. Senki sem tudja. Az anyja belehalt abba, hogy megszülte, de ez még nem magyaráz meg semmit.
Azt mondják, bölcs vagyok, de tévednek, mert csak töredékeket, az idõben megdermedt pillanatokat láttam meg a víz felszínén, vagy a tükrömben. Ha bölcs lennék, nem próbálom megváltoztatni, amit láttam. Ha bölcs lennék, megöltem volna magam, melõtt találkoztam vele, mielõtt elõször találkoztam az apjával.
Bölcs és boszorka, mondják rám. Álmaimban és a tükrözõdésekben láttam a férfi arcát: tizenhat évig álmodoztam róla, mielõtt átlovagolt a hídon aznap reggel és a nevemet tudakolta. Fölsegített a lovára és együtt mentünk el kis kunyhómba, hol arcomat aranyló hajába temettem. A legjobbat akarta, királyi joga volt.
Szakálla rézvörös volt, de nem a királyt láttam benne, akkoriban még mit sem tudtam az uralkodókról. A szerelmem volt. Mindent elvett tõlem, amit akart, királyi jogán kérte, de másnap visszatért hozzám és a következõ napon is: szakálla oly vörös, haja oly arany volt, szeme a nyári ég kékje, bõre bronzszínû a nap sugaraitól.
Leánya még gyermek volt: alig öt éves lehetett, amikor a palotába érkeztem. Toronybéli szobájában anyja képe lógott a falon - magas asszony, haja sötét, akár a tölgyfa, a szeme mogyoróbarna. Leánya halottsápadtnak látszott hozzá képest.
A leány nem evett velünk.
Nem tudom, hol étkezett.
Saját szobám volt. Férjem a király, szintúgy saját szobájában lakott. Mikor szüksége volt rám, értem küldetett, én pedig mentem és örömet szereztem neki, és õ örömet adott nekem.
Egy éjjel, pár hónappal az után, hogy a palotába érkeztem, a leány meglátogatott a szobámban. Hat éves volt. Lámpás fényénél hímeztem éppen, a halvány, pislákoló fényben meresztgettem a szemem. Mikor fölnéztem, egyszer csak ott állt.
- Hercegnõ?
Nem szólt. Szeme, s haja fekete volt, akár a szén, ajkai vörösebbek a vérnél. Fölnézett rám és elmosolyodott. Fogai még a gyenge lámpás fényénél is élesnek tûntek.
- Miért nem vagy a szobádban ilyen késõ este?
- Éhes vagyok - úgy mondta, mint minden gyermek.
Tél volt, ilyenkor a friss étel a nyári napfényt és a melegséget idézte, a szobámban azonban szárított almákat lógattam a gerendákról. Levettem egyet és odaadtam neki.
- Tessék.
Az õsz a szárítás és a begyûjtés ideje, az almaszüret és a libahízlalás évszaka. A tél az éhség, a hó és a halál ideje, a tél közepe pedig a lakomáké, amikor a liba zsírját a disznó bõrébe dörzsöljük és õszi almát rakunk a szájába, aztán megsütjük és jóllakunk belõle.
Elvette a szárított almát, és rágcsálni kezdte éles, sárga fogaival.
- Finom?
Bólintott. Mindig megrémített a kis hercegnõ, de akkor melegséget éreztem és ujjaimmal gyengéden megcirógattam az arcát. Rámnézett és elmosolyodott - oly ritkán tette -, aztán hüvelykujjam tövébe mélyesztette a fogait, a vénuszdombomba, és inni kezdte a véremet.
Felsikoltottam a fájdalomtól és a megdöbbenéstõl, de rám meredt, én pedig elhallgattam.
A kis hercegnõ a kezemre tapasztotta a száját, és nyalogatta, szívta, és kortyolt belõlem. Mikor befejezte, elment, s ahogy a sebemre néztem, az bezárult és gyógyulni kezdett. Másnapra már csak egy réginek tûnõ heg maradt: mintha gyermekkoromban vágtam volna meg egy késsel, talán.
Megdermesztett a leány, uralkodott rajtam és birtokolt engem. Ez jobban megrémisztett, mint az, hogy a véremet szívta. Attól fogva éjszakára bezárkóztam a szobámba, elreteszeltem az ajtómat és a kováccsal rácsokat készíttettem az ablakaimra.
Férjem és szerelmem, a király egyre ritkábban küldetett értem, olyankor pedig mindig kába, fáradt és zavart volt. Többé már nem úgy szeretett, ahogy egy férfi és nem engedte azt sem, hogy a számmal okozzak neki gyönyört: csak egyszer próbáltam meg, akkor nagyon megriadt és zokogni kezdett. Elhúztam a fejemet és átöleltem, amíg a zokogás abbamaradt. Elaludt, akár egy gyermek.
Végigsimítottam a bõrén, telve volt számtalan régi heggel, ezekre azonban nem emlékeztem azokból az idõkbõl, amikor udvarolt nekem, csupán egyrõl tudtam: az oldalán egy vadkan sebezte meg fiatalkorában.
Hamarosan csupán árnyéka volt annak az embernek, akit megismertem és megszerettem akkor, a hídon. Csontjai kéken és fehéren ütöttek át a bõrén. Végig mellette voltam: kezei hidegek, akár a kõ, tekintete homályos és fakó, haja és szakálla kócos. Gyónás nélkül halt meg, bõre tetõtõl talpig telve apró, régi hegekkel.
Alig volt súlya. A föld jéggé fagyott, nem tudtunk sírt ásni neki, így kövekbõl raktunk halmot a teste fölé, emlékül csupán, még a téli koplalástól éhes vadaknak sem maradt belõle sok.
Királynõ lettem, fiatal voltam és bolond.
Alig tizennyolc nyarat láttam még és most már nem tenném, amit akkor tettem.
A szívét most is kivágatnám. De levágatnám a fejét, a karjait, a lábait is. Kibeleztetném, aztán figyelném, ahogy a fõtéren a hóhér fújtatókkal szítja a tüzet, amíg minden tagja el nem ég. Ijászokat állíttatnék a térre, akikkel lelövetnék minden madarat, kutyát, vagy patkányt, ami a közelébe merészkedik. És nem hunynám le a szemem, amíg a hercegnõbõl csak hamu marad, amit széthord a szél.
Nem tettem meg mindezt, és megfizettem hibámért.
Azt mondják, becsaptak, hogy nem az õ szíve volt, hanem egy állaté. Talán egy szarvasé, vagy vadkané. Ezt mondják, de tévednek.
Mások (és ez az õ mûve, nem az enyém), hogy nekem adták a szívét és én megettem. A hazugságok és féligazságok úgy kavarognak, akár hópelyhek a szélben, eltakarják azt, amit láttam, amire emlékszem. Olyan táj, amit havazás után nem lehet fölismerni, ilyenné tette az életemet.
Szerelmem testén, apja testén megannyi apró heg volt, a combján, lágyékán és a hímtagján, amikor meghalt.
Nem mentem velük. Nappal vitték el, amíg aludt, amikor a leggyengébb volt. Az erdõ sûrûjébe vitték, ott kigombolták a blúzát és kivágták a szívét, aztán otthagyták holtan, egy vízmosásban.
Az erdõ sötét hely, sok királyság határa: senki sem olyan ostoba, hogy fennhatóságot követeljen fölötte. Törvényenkívüliek élnek ott és rablók, akár a farkasok. Az ember keresztülvághat az erdõn úgy, hogy senkivel sem találkozik, de mindenütt tekintetek követik útját.
Elhozták a szívét. Tudom, hogy az övé volt - nincs olyan õz, vagy szarvas, aminek halála után is tovább dobog a szíve.
A szobámba vittem.
Nem ettem meg: föllógattam a szobámban az ágyam fölé, a kötélre berkenye bogyóit és fokhagymákat is fûztem.
Odakint lehullott a hó, eltakarta vadászaim nyomát és a leány apró testét.
A kováccsal levetettem a rácsot az ablakomról, és minden délután eltöltötem egy kis idõt a szobámban ülve, ahonnét addig néztem az erdõt, amíg be nem sötétedett.
Mint már említettem, az erdõ nem volt lakatlan. A tavaszi vásár idején néhányan elõjöttek közûlük: pénzéhes, vad és veszélyes emberek, némelyik torz - törpék és gnómok, púposok, másoknak hatalmas fogaik voltak és üres tekintetük, vagy karmos ujjaik, hosszú ízületekkel. A tavaszi vásárra elõbújtak az erdõbõl, nem sokkal azután, hogy elolvadt a hó.
Leányként sokszor árultam a vásárban, s már akkor is megrémisztettek az erdei népek. Utazóknak jövendöltem: egy tál vízbõl jósoltam, késõbb pedig, mikor már idõsebb voltam, egy csiszolt üvegbõl, aminek az egyik oldalát ezüsttel vonták be - egy kereskedõtõl kaptam ajándékba, akinek megleltem elkóborolt lovát egy tál tintába nézve.
A kereskedõk is féltek az erdei népektõl, portékájukat erõsen rögzitették a pultjaikhoz - még a szíjakat és a süteményeket is odaszögezték. Mondják, aki nem szögezi oda, annak ellopják az áruját és elszaladnak, elmajszolják a süteményeit, bõrszíjjal csapkodva körülötte.
Pedig az erdei népeknek volt pénzük: egy-két érme, néha megzöldült már a rozsdától a földben töltött hosszú idõ során. Az érmére veretett arcképek még legidõsebbjeink számára is ismeretlenek voltak. Volt eladni való portékájuk is, így a vásár zajlott tovább, kiszolgálva a törpéket, gnómokat és a rablókat (ha elég ravaszak voltak), akik távolról jött utazókra lestek, akik az erdõn túlról érkeztek, vagy õzre vadásztak (ez a törvények szerint rablás volt, ugyanis a szarvas jószágok a királynõt illették).
Lassan teltek az évek, és népem azt mondta, bölcsen kormányzom az országot. A szív még mindig az ágyam fölött lógott, éjszakánként lágyan lüktetett. Ha bárki is gyászolta volna a gyermeket, nem mutatta: akkoriban rettegtek tõle, és azt mondták, örültek, hogy megszabadultak tõle.
Telt-múlt az idõ, öt vásár követte egymást, egyik keservesebb, szegényesebb, mint a másik. Egyre kevesebb erdõlakó bújt elõ évrõl évre, és a kevesek, akik eljöttek, fásultak és egykedvûek voltak, az ötödik évben pedig már alig egy maréknyian jöttek - riadt, apró, bozontos népek. Az árusok már nem szögezték oda az árujukat a pultokhoz.
Mikor véget ért, a vásár védnöke meglátogatott apródja kíséretében. Már ismertem régebbrõl, mielõtt még királyné lettem volna.
- Nem úgy jöttem hozzád, mint királynõmhöz - mondta.
Nem feleltem. Hallgattam.
- Azért jöttem hozzád, mert bölcs vagy - mondta. - Mikor gyermek voltál, megleltél egy elkóborolt lovat a jósmedencédbe nézve. Mikor felcseperedtél, a tükrödbe nézve megtaláltál egy elveszett gyermeket, aki eltévedt az anyja mellõl. Ismered és megtalálod az elrejtett dolgokat. Királynõm - mondta -, mi történik az erdei népekkel? jövõre már nem lesz tavaszi vásár. A többi királyságból is egyre ritkábban jönnek a kereskedõk, az erdei népek pedig csaknem eltûntek. Még egy ilyen év és éhen veszünk.
Megparancsoltam a szolgálómnak, hogy hozza elém a tükrömet. Egyszerû tükör volt, ezüsthátú üvegkorong, amit szarvasbõrbe tekerve õriztem a ládámban.
Elém hozták, én pedig belenéztem:
Tizenkét éves volt, többé már nem gyermek. A bõre még mindig sápadt, haja és szeme szénfekete, ajkai vérvörösek. Ugyanazokat a ruhákat viselte, amiben utoljára láttam - ugyanaz a blúz és szoknya -, de sokat foldozott, viseletes darabok voltak immár. Bõrkabátot terített a vállára, apró lábaira bõrbõl készült zsákokat húzott.
Az erdõben állt egy fa mellett.
Amíg figyeltem, ide-oda surrant egyik fától a másikig, bokrok mögé kuporodott, akár egy állat: denevér, vagy farkas. Követett valakit.
Egy szerzetes volt, darócruhát viselt, mezítláb járt, szakálla és tonzúrája igencsak megnõtt és ápolatlan volt.
A fák mögül figyelte. Végül a szerzetes lepihent éjszakára, tûzifát gyûjtött és száraz fûcsomót használt gyújtónak. Kámzsájának redõi közül tûzkövet húzott elõ és kis szelencét, annak oldalán csiholt szikrákat. Nemsokára lobogott a tûz. Egy vörösbegy fészkében két tojást talált, ezeket megette nyersen.
Üldögélt a tûz fényénél, a leány pedig elõbújt rejtekébõl. Lekuporodott a tûz túloldalán és rámeredt. A szerzetes mosolygott, mintha rég találkozott volna emberrel és intett, hogy jöjjön mellé.
Fölállt és megkerülte a tüzet, aztán kartávolságnyira megtorpant és várt. A szerzetes rézérmét kotort elõ és odavetette neki. A leány elkapta, biccentett és mellé térdepelt. Meghúzta a szerzetes dereka köré kötött kötelet és leoldotta róla a kámzsát. A férfi teste szõrös volt, akár egy medvéé. Hátradöntötte a mohára, egyik kezét lassan, akár egy pók, a szõrcsomókra simította és megmarkolta a hímtagját, másik kezével a szerzetes bal mellbimbója köré rajzolt köröket. A férfi lehunyta a szemét és egyik hatalmas tenyerével a szoknya alá túrt. A leány szájába vette a mellbimbót, lágy bõrét a szõrös, barna testhez nyomta.
Belemélyesztette a fogait a mellkasába. A férfi szemei fölpattantak, aztán lecsukódtak, õ pedig ivott.
Meglovagolta, miközben ivott. Aztán lábai közül vékony, feketés folyadék szivárgott elõ...
- Tudod, miért nem jönnek utazók a városunkba? Mi történik az erdei népekkel? - kérdezte a vásár védnöke.
A szarvasbõrrel letakartam a tükröt és azt mondtam, személyesen gondoskodom róla, hogy az erdõ ismét biztonságos legyen.
Muszáj volt, bár rémülettel töltött el. Én voltam a királynõ.
Egy ostoba asszony talán az erdõbe ment volna, hogy elfogja a teremtést, de egyszer már ostoba voltam, nem akartam még egyszer az lenni.
Könyveket bújtam, cigányasszonyokkal beszéltem (akik a hegyekbõl jöttek, délrõl és elkerülték az északra és nyugatra húzódó erdõt).
Fölkészültem és beszereztem mindent, amire szükségem lehet, aztán, mire lehullott az elsõ hó, készen álltam.
Mezítelenül mentem, fel a szabad ég alá, a palota legmagasabb tornyába. A fagyos szél csípte testemet, libabõrös lett a karom, a lábam, mellkasom. Egy ezüst tálkát és egy kosarat hoztam magammal, amiben ezüst kés hevert, egy ezüst tû, fogó, egy szürke köpeny és három zöld alma.
Letettem õket és mezítelenül vártam fázva és alázatosan. Ha egy férfi látott volna, akkor nem tudta volna levenni rólam a szemét, de senki sem leselkedett. Felhõk hömpölyögtek az égen, szétfoszlottak egy helyütt és a résen átsütött a hold.
Fogtam az ezüst kést és megvágtam a bal karom - egyszer, kétszer, háromszor. A vér a tálkába csöpögött.
A nyakamban lógó üvegcsébõl finom, barna port szórtam hozzá, szárított füvekbõl, varangybõrbõl és más dolgokból készült. Megsûrítette ugyan a vért, de nem alvasztotta meg.
Fogtam a három almát, megszurkáltam õket az ezüst tûvel, aztán a tálkába tettem és benne hagytam, míg a tél elsõ hópelyhei lassan a bõrömre, az almákra és a vértócsába hullottak.
Mikor a hajnal fényeitõl földerengett az ég alja, a szürke köpönyegbe burkolóztam, fogtam a vörös almákat és a fogóval egyenként a kosárba tettem õket. A vérbõl és a barna porból semmi sem maradt a tálkán, csak az ezüst patinásodott meg egy kicsit.
A tálkát elástam, aztán bûbájt szõttem az almákra (ahogy egykor magamra, ott a hídon), amitõl ropogósnak és ízletesnek tûntek, a karmazsin pír pedig a friss, meleg vér színében csillogott.
A fejemre húztam a köpönyeg csuklyáját, szalagokat, hajdíszeket tettem az almák mellé és besétáltam az erdõbe egyedül, míg végül megleltem a lány búvóhelyét: egy magas, homokkõ szirt oldalában volt, ahol számos barlang nyílt a külvilágra. Fák és sziklatömbök hevertek szerteszét, én pedig halkan siettem fától-fáig anélkül, hogy bármi zajt csaptam volna. Végül találtam egy búvóhelyet. Figyeltem, vártam.
Pár óra elteltével egy csapat törpe bújt elõ a barlangból - undorító, torz, szõrös kis emberfajzatok, a vidék õslakói. Mostanság már alig látni õket errefelé.
Eltûntek a fák között és nem vették észre, bár egyikük éppen az én búvóhelyemül szolgáló szikla tövében végezte el a dolgát.
Vártam, de több nem bújt elõ.
Odasétáltam a barlang szájához és bekiáltottam rekedt, öreg hangon.
A hüvelykem tövében lüktetni kezdett a heg, ahogy elõbukkant a sötétségbõl, mezítelenül és egyedül.
A mostohalányom tizenhárom esztendõs volt és semmi sem csúfította el tökéletes, sápadt testét, kivéve a bal mellén éktelenkedõ sebhelyet, ahonnan a szívét vágattam ki oly régen.
Combjának tövében fekete, nedves folt látszott.
Engem figyelt, amint csuklyám rejtekében álltam és mohó tekintettel méregetett.
- Szalagok, jóasszony - károgtam. - Csinos szalagok a hajába...
Rám mosolygott és hívogatóan intett. A kezemen lévõ heg ellenállhatatlanul húzott felé. Azt tettem, amit terveztem, de sokkal gyorsabban: elejtettem a kosaramat és felvisítottam, mint egy igazi öregasszony, és futásnak eredtem.
Szürke köpönyegem jól elrejtett az erdõben, nem ért utól.
Visszatértem a palotába.
Nem láttam, hogyan történt. Elképzeltem, hogy csalódottan és éhesen visszatért a barlangjába és megtalálta elejtett kosaramat.
Vajon mit tett?
Szeretem úgy képzelni, hogy elõször eljátszadozott a szalagokkal, belefûzte hollófekete hajába, vagy sápadt nyaka köré fonta.
Aztán kíváncsian félretette a szalagokat, hogy megnézze, mi minden van még a kosárban és meglátta a vörös, vörös almákat.
Természetesen friss illatuk volt, és szaglottak a vértõl, õ pedig éhes volt. Elképzelem, amint az arcához érinti, hogy érezze a hûvösségét.
Aztán kitátja a száját, és nagyot harap belé...
Mire visszatértem a szobámba, a szív, ami az almákkal, füstölt húsokkal, szárított növényekkel együtt lógott a mennyezetrõl, nem dobogott már. Csak csüngött halkan, élettelenül, én pedig ismét biztonságban éreztem magam.
Azon a télen sok hó esett, és késõn kezdett olvadni. Mind éhesen vártuk a tavaszt.
A tavaszi vásár kicsit javult abban az évben. Az erdei népek még mindig kevesen voltak, de legalább eljöttek, akárcsak az utazók az erdõn túlról.
Láttam, amint a kis, szõrös törpék, akik a barlangban laktak, üvegekre, kristályokra és kvarckõre alkudoznak. Ezüst érmékkel fizettek - mostohalányom bûnös üzérkedésének gyümölcsével. Mikor az emberek hírét vették, mind hazarohantak szerencsekristályaikért, fésülködõ tükreikért, olykor egész ablaktáblákkal tértek vissza.
Egy ideig azon tûnõdtem, megöletem a kis emberfajzatokat, de nem tettem. Amíg a szív némán, élettelenül csüng, biztonságban voltam, akárcsak az erdei népek és az én népem is.
Elmúlt a huszonötödik nyaram, mostohalányom két éve ette meg a mérgezett almát, amikor egy herceg érkezett az udvaromba. Magas volt, nagyon magas, hûvös zöld tekintete szinte világított kreol arcából.
Kisebb kísérettel érkezett: elég erõs, hogy megvédjék magukat, de elég kicsi ahhoz, hogy egy uralkodó - mint jómagam - ne érezze fenyegetésnek.
Gyakorlatias voltam: országaink szövetségére gondoltam, arra, hogy a birodalom az erdõtõl, dél felé egészen a tengerig érhet. Eszembe jutott aranyhajú szerelmem, aki halott, immár nyolc éve, és éjszaka meglátogattam a herceget szobájában.
Nem vagyok ártatlan, bár elhunyt férjem volt az elsõ szerelmem, bárki bármit is állít.
A herceg elõször izgatottnak tûnt. Kérte, hogy vegyem le a hálóingem, aztán a nyitott ablak elé állított, amíg hideg nem lett a bõröm. Aztán megkért, hogy feküdjek hanyatt, kezem összefonva a mellemen, szemem tágra nitva, de csak a mennyezetet bámuljam. Arra kért, hogy ne mozduljak, és alig lélegezzek. Kérte, hogy ne szóljak semmit. Széttárta a lábamat.
Azután belém hatolt.
Ahogy elkezdett mozogni, éreztem, hogy elemelkedik a csípõm, éreztem, ahogy fölveszem a ritmust, minden mozdulatát. Felnyögtem. Nem bírtam visszatartani.
Férfiassága kicsúszott belõlem, én pedig lenyúltam és megérintettem sikamlós hímtagját.
- Kérlek - mondta halkan. - Ne tégy semmit, csak heverj a kövön, oly hidegen és oly gyönyörûen.
Megpróbáltam, de akármi tette is férfiassá, elszállt, aztán nem sokkal késõbb, mikor elhagytam a szobáját, szitkai és zokogása még mindig a fülemben csengtek.
Másnap kora reggel teljes kíséretével együtt továbbindult és az erdõnek vette útját.
Elképzelem, hogyan kuporgott lágyéka csalódott csomóként férfiassága tövében, elképzelem szorosra zárt ajkait. És magam elõtt látom, hogyan lelt rá végül a kis csapat mostohalányom kristály-üveg koporsójára. Oly sápadt. Oly hideg. Mezítelen, alig több mint gyermek és halott.
Szinte érzem, hogyan támad föl férfiassága, hogyan izzik föl a kéjvágy, miközben hálálkodik jó szerencséje miatt. Elképzelem, ahogy megalkuszik a kis szõrös emberfajzatokkal - aranyat és fûszert kínál a kristályhalom alatt fekvõ gyönyörû holttestért.
Vajon önként átadták neki? Vagy csak végigmérték felfegyverzett embereit és rájöttek, nincs választásuk?
Nem tudom, nem voltam ott. Nem olvastam a jósmedencébõl. Csak el tudom képzelni...
Kezek, amint lehúzzák az üveglapot halott testérõl, amint hideg arcát cirógatják, megmozgatják karjait és az öröm, amiért a holttest még ép.
Vajon ott helyben magáévá tette? Vajon elvitte egy rejtett helyre, mielõtt meghágta?
Nem tudhatom.
Kirázódott a torkán akadt alma? Vagy lassan nyíltak föl szemei, miközben döngölte, talán szétnyíltak vérvörös ajkai, és éles, sárga fogai a nyakába vájtak, hogy vérét szívják, amivel lemosta az almám mérgét.
Csak elképzelhetem, nem tudhatom.
Csak ennyit tudok: arra ébredtem, hogy a szíve ismét lüktet az ágyam fölött, és sós vér hullik alá. Fölültem. A kezem égett és pulzált, mintha bevertem volna egy kõbe.
Dörömböltek az ajtómon. Féltem, de királynõ vagyok, nem mutathatom ki. Kinyitottam az ajtót.
Elõször a herceg emberei jöttek be és körbevettek, rám emelve kardjaikat.
Aztán a herceg jött be és arcul köpött.
Végül besétált õ maga, ahogy annak idején, mikor királyné lettem, õ pedig hatéves gyermek. Nem változott meg. Nem igazán.
Levágta a kötelet, és egyenként leszedte róla a berkenyét, aztán a fokhagymagumókat, amik kis csomóba száradtak már az évek során, azután megfogta lüktetõ szívét - apró dolog volt, alig nagyobb egy kutyáénál -, amibõl vér szivárgott a kezére.
A körmei nagyon élesek lehettek: fölnyitotta velük a keblét a sebhely mentén, kitárulkozott tátongóan üres mellkasa. Egyszer megnyalta a szívét, aztán mélyen a mellkasába dugta.
Láttam, ahogy ezt tette. Láttam, ahogy összezárja a sebet a mellén, ami lassan behegedt, aztán elhalványult.
A herceg aggódva nézte a jelenetet, mégis a válla köré fonta a karját és álltak egymás mellett, vártak.
A lány pedig hideg maradt, a halál pírja ott maradt az ajkain, a herceg vágya pedig nem lanyhult.
Elmondták, hogy összeházasodnak és egyesítik birodalmaikat. Elmondták, hogy ott leszek velük az esküvõjük napján.
Kezd meleg lenni idebenn.
Szörnyû dolgokat mondtak rólam az embereknek, egy kis igazsággal fûszerezték, hogy ízletesebb legyen, de hazugság volt a töltelék.
Megkötöztek és egy kis kõcellában tartottak fogva a kastély alatt. Egész õsszel ott maradtam. Ma kihoztak a cellából, letépték rólam a ruháim maradványát, megfürdettek, aztán leborotválták a hajamat és a szõrt az ágyékomról, majd libazsírt dörzsöltek a bõrömbe.
Havazott, miközben négy ember, kettõ a kezeimnél, kettõ a lábaimnál fogva, kiterpesztve végigvitt az utcákon és ebbe a kemencébe zártak.
A mostohalányom hercege oldalán állt, engem nézett, megalázottságomat, de nem szólt semmit.
Bedobtak a kemencébe, rikoltoztak, kiáltoztak közben a népek, én pedig utoljára még láttam, ahogy fehér arcára rátelepszik egy hópihe és megtapad, anélkül, hogy elolvadna.
Becsukták mögöttem a kemence ajtaját. Egyre melegebb lesz idebenn, odakint pedig énekelnek és táncolnak, a kemence oldalát csapkodják.
Õ nem nevetett, nem énekelt, nem szólt. El sem fordult, szenvtelen arccal nézett rám és egy pillanatig láttam magamat tükrözõdni a szemében.
Nem sikoltok. Nem szerzem meg nekik ezt az örömöt. Megkaphatják a testem, de a lelkem és a történetem csak az enyém és meghal velem együtt.
A libazsír kezd megolvadni, gyöngyözõ cseppekben ül ki a bõrömre. Egy szót sem szólok. Nem is gondolok többé rá.
Helyette inkább a hópihére gondolok, ami az arcára hullott.
A hajára gondolok, ami fekete, akár az ében, az ajkára, ami vörös, akár a vér, és a bõrére, ami hófehér.
/Neil Gaiman/